Az önkormányzatiság Magyarországon és Gyöngyösön
Települési és területi önkormányzatok nagyon régóta léteznek, hiszen az adott csoportok (pl. egy adott város lakossága) már régen is azt szorgalmazták, hogy a saját, belső ügyeikről saját maguk hozhassanak döntéseket.
Hazánkban is régi, történelmi hagyománya van az önkormányzatiságnak. A 13. században alakult ki a nemesi vármegye, mely gyakorlatilag a nemesség érdekvédelmi szerve volt – és több időbeli megszakítással, de egészen 1848-ig lehetőséget kínált arra, hogy az adott vármegye nemessége képviselhesse az érdekeit.
Szintén a középkortól kezdve alakult ki a települési önkormányzatiság is. Az ekkor létrejövő városok amellett, hogy különböző gazdasági jellegű jogokkal (pl. vásártartás joga) is rendelkeztek, maguk választhattak tisztségviselőket is. Annak idején a mai helyzettől alapvető eltérés volt, hogy az adott megye, illetve város lakosságának egy kisebb része rendelkezett csak politikai jogokkal, és ráadásul alapvetően születési jogon dőlt el, hogy ki tartozott a kiváltságosok csoportjába és ki nem. Így az egyes önkormányzatok (akár a települési, akár a megyei) hiába rendelkeztek számos jogosítvánnyal, valójában csak a társadalom egy egészen szűk csoportjának képviselték az érdekét. A középkorban eleve kevés város volt, és ráadásul ezeknek a településeknek is csak egy szűk csoportja élvezhetett komolyabb jogokat (kiváltságokat) – a városok tekintélyes részét kitevő úgynevezett mezővárosok sokkal korlátozottabb jogosítványokkal rendelkeztek (ilyen volt Gyöngyös is).
A modern önkormányzatiság a 19. században született meg, hiszen az 1848-49-es forradalmat követően szűntek meg a születési kiváltságok, és csak 1867 után alakulhatott ki az alkotmányos állam. A dualista kori Magyarországon már az önkormányzatiság mai fogalmaival találkozhatunk: a polgármesterrel, a közgyűléssel, a bizottságokkal.
Mai értelemben ennek ellenére nem mondhatjuk még demokratikusnak ezt az időszakot sem. A választójog ekkor sem volt általános, hiszen a társadalom szegényebb részének nem volt választójoga, sőt, nem volt egyenlő sem – helyhatósági választásokon az igazán vagyonosok nemcsak azt élvezhették, hogy van választójoguk, hanem azt is, hogy a szavazatuk többet ér, mint a másoké (virilizmus). Alapvetően ezek voltak a jellemzők a két világháború közötti időszakban is.
A második világháborút követően 1950-ben a kommunista rendszer felszámolta az önkormányzatiságot. Helyette a tanácsrendszert hozta létre, amely formailag ugyan hasonlított a korábbi önkormányzati rendszerre – de a polgármesterek helyébe kerülő tanácselnökök valójában nem a települések lakóit, hanem az államot képviselték, és így nem demokratikus úton választották meg őket. Ez és a megyék irányából (Gyöngyös esetében a Heves megyei tanács) fennálló függési viszony, valamint a hierarchikus szerkezet a pártállam velejárói voltak.
A rendszerváltás után, a tanácsrendszer felszámolásával visszaállt a valódi önkormányzatiság. A rendszerváltók célja az volt, hogy alapvetően a települési önkormányzatokat erősítsék meg a területi önkormányzatok (a megyei közgyűlések) szerepével szemben.
A települési önkormányzatok mai működési elvét, és magának a működésnek a gyakorlatát ebben a bejegyzésben mutatjuk be.
Az 1990 után megválasztott képviselő-testületek összetételét és a polgármesterek nevét ebben a bejegyzésben találja.